Juhász Dóráról
Csak fest. Abban az értelemben, ahogy az egyetemes festészettörténet nagyjainak azon fele, amelyik belefeledkezik – intim, bensőséges értelemben – a festészet aktus jellegébe. Egyféle alászállás, elmerülés ez lélek és szellem távoli mezsgyéire, ahonnan már csak metafizikus, a létezést alapjaiban súroló sejtelmek kerülhetnek elő. Ez az alászállás, illetve inkább a visszatérés az elmerülésből, ami által fizikailag a vászonra helyeződnek a vizuális jelek, egyszerre tűnik fáradtságosnak és örömtelinek – mint ahogy a macskák tudnak szülni: kimerülnek benne, de végigdorombolják.
JD lírai absztrakt képeinek sajátosságuk a „pattern” használata. Ezek a háttér lágy de felkavaró érzékiségébe hasító, majdhogynem szabályos helyközönként ismétlődő, többnyire spirális, ovális alakú minták nem expresszív módon, és végképp nem expresszionista módon keresik a helyüket a kompozícióban. Nem a háttéren, vagy az előtt lebegnek, hanem beleszövődnek, anélkül hogy beleolvadnának. Mintha ezek volnának a kijáratai a fentebb említett alámerüléseknek.
Jovánovics Tamás
2012.